„Nem az a teher nehéz, amit cipelünk, hanem amit nem teszünk le.”
(régi közmondás)
A „túl sok” ritkán egyetlen dologból áll össze. Nem egy nagy döntés, nem egy látványos fordulópont, hanem sok apró igenből. Még egy feladat, még egy gondolat, még egy kör, amit azért futunk le, mert eddig is lefutottuk. Aztán egyszer csak azt érezzük, hogy nincs már hova tenni mindezt.
Érdekes, hogy ilyenkor nem feltétlenül a feladatok száma a nyomasztó. Inkább az, hogy minden egyszerre akar jelen lenni. Gondolatok, elvárások, félbehagyott dolgok, kimondatlan mondatok. Nem hangosak, csak folyamatosak. Mint amikor a víz nem zubog, csak megállás nélkül folyik.
Sokszor nem azért nehéz letenni valamit, mert fontos. Hanem mert megszoktuk, hogy ott van. Része lett a napjainknak, az önképünknek, annak, ahogyan működünk. A „túl sok” ilyenkor nem külső nyomás, hanem belső automatizmus.
Van, hogy nem is tudjuk pontosan megnevezni, mi az, ami terhel. Csak azt érezzük, hogy nincs már meg az a belső tér, ahol a dolgok elférnek egymás mellett. Ilyenkor nem feltétlenül megoldás kell, hanem hely. Egy kis ritkítás. Egy kimondatlan lemondás.
Nem mindenből kell kiszállni. De nem is kell mindent vinni tovább csak azért, mert eddig vittük.
Mi az, ami most nem különösen nehéz, csak egyszerűen túl sok lett?
A zaj mögött ott rejtőzik valami, amit ritkán engedünk szóhoz jutni: a csend.
Nem hiány, hanem tér, ahol a figyelem már nem keres, csak észlel.
Amikor lelassulsz, a világ nem halkul el – te válsz elég csendessé ahhoz, hogy meghalld.
Egy leckében magyarázom el a különböző opciókat, megoldásokat. Nézd meg te is, hogy miket használtam, hogy majd ha neked is szükséged lesz bejegyzések írására, akkor könnyű legyen a munka.
