„Aki siet, gyakran kerül kerülőútra.”
(régi keleti mondás)
Van egy pont a hét végén, amikor feltűnik, hogy nem az történt, amit eredetileg terveztünk. Nem feltétlenül azért, mert rosszul csináltuk, hanem mert túl gyorsan akartunk túl lenni rajta. Mintha a tempó önmagában megoldás lenne.
Ha valami nem halad, ösztönösen gyorsítunk. Még egy próbálkozás, még egy kör, még egy kis erőfeszítés. Ritkábban jut eszünkbe, hogy lehet, nem a sebességgel van gond, hanem az iránnyal. Vagy egyszerűen az időzítéssel.
A lassulás sokszor ijesztőbb, mint a túlterhelés. A túl sok legalább ismerős. A megállás viszont kérdéseket hoz elő, amiket nem mindig akarunk azonnal meghallani. Pedig nem minden folyamat akar sürgetést. Van, ami csak teret kér.
Érdekes módon a kerülők gyakran pont abból születnek, hogy sietünk. Apró korrekciók, visszafordulások, újrakezdések, amelyekre nem lenne szükség, ha hagynánk, hogy a dolgok a saját tempójukban alakuljanak. Nem lassabban – időben.
Ez nem arról szól, hogy mindig meg kell állni. Inkább arról, hogy észrevegyük: mikor nem a gyorsítás visz előre.
Hol próbáltad mostanában gyorsítással megoldani azt, ami inkább időt kért volna?
A zaj mögött ott rejtőzik valami, amit ritkán engedünk szóhoz jutni: a csend.
Nem hiány, hanem tér, ahol a figyelem már nem keres, csak észlel.
Amikor lelassulsz, a világ nem halkul el – te válsz elég csendessé ahhoz, hogy meghalld.
Egy leckében magyarázom el a különböző opciókat, megoldásokat. Nézd meg te is, hogy miket használtam, hogy majd ha neked is szükséged lesz bejegyzések írására, akkor könnyű legyen a munka.
